Hol és milyen módon használjátok a gyermekpszichodráma módszerét gyászoló gyerekek megsegítésére?

A Bátor Tábor, aminek fő profilja a krónikus beteg gyerekek és családjaik megsegítése 2013 óta külön programot szervez gyermeküket elvesztő, gyászoló családoknak. A Lélekmadár Táborba a táborozó családok háromszor érkeznek egy-egy hosszú hétvégére, a hatvani táborhelyre. A családokkal a programba illesztve egyéni és családi szinten is foglalkoznak, illetve esténként lehetőség van a közös megemlékezésekre az elengedést támogató rítusok segítségével (pl. lufi elengedés, mécsesgyújtás, faültetés). Mindezek mellett  hangsúlyos az élményterápia, ahol a családok egyéni és családi szinten is kikapcsolódhatnak, élményeket szerezhetnek, felfedezhetik erőforrásaikat. Mindezeken felül pedig egy erős sorstársközösség alakul ki, mely támogatja egymást a táborokon kívül is, csökken az izoláció oldódik a magány.  A táborban a gyerekeknek szóló gyászfoglalkozásokon a művészet- és meseterápiás elemeken kívül a csoportvezetők gyakran tartanak gyermekpszichodráma foglalkozásokat, mivel ez a módszer segíti az érzelmek szimbolikus kifejezését, és a csoport megtartó erejének megélését. 

Hogyan lehet a gyermekpszichodrámával segíteni a gyerekeknek? 

A gyermekpszichodráma módszere segíti az érzések bűntudat nélküli kijátszását, a kontroll megélését, a csoport önmaga pedig támogató, megtartó funkciót is biztosít a gyászoló gyerekeknek. Magyarországon a halál alapvetően tabu téma, nehéz róla beszélni, különösen a gyerekhalál. Az hogy ebben a csoportban semmi sem

tilos, el lehet játszani egy királyt, aki meghal, de aztán újraéled, vagy lehet szimplán eltemetni egy erdei kisállatot nagyon sok erőt ad a gyerekeknek. A vezetők elbírják a résztvevők hullámzó érzéseit, lehet ezekről a témákról távolabbi, szimbolikus síkon, mesébe ágyazva gondolkodni, megélni különböző helyzeteket. És természetesen az is teljesen rendben van, ha más élethelyzetek és témák tudnak itt megjelenni a csoporton, mivel olyan is előfordulhat, hogy pont a gyász érzése nyom el minden más helyzetet, és itt a gyerekek tudnak felszabadultan más érzéseket is megjeleníteni. 

A szimbolikus térben könnyebb kifejezni a családi állapotokat, a gyerekek választott megküzdési módját. Ezekben a csoportokban a mások szerepe, a többiek története, karaktere is nagyobb jelentőséggel bír, hiszen a gyerekek hasonlókat élnek meg, könnyebben tudnak egy-egy érzéshez, témához csatlakozni. 

Ti hogyan kapcsolódtok a Bátor Táborhoz és ezáltal a Lélekmadár Táborhoz?

Gellért Fruzsina: 2006-ban önkéntesként kerültem a tábor forgatagába, melyből hosszú távú elköteleződés lett. Először a gyerekek mellett élhettem át, hogy mennyit számít, ha elfogadó, bátorító közeget teremtünk meg és tapasztaltam meg, hogy nemcsak a táborozó gyerekek, hanem az őket támogató felnőtt önkéntesek is szárnyra kapnak. Pár évvel később már az önkéntesek munkáját segítettem, mint Táborvezető. A Lélekmadár Tábor több éves előkészítésében is részt vettem, sok időt szánva arra, hogy a magyarországi gyászkultúrába, hogyan is illeszthető bele egy nyíltabb és egyben biztonságot adó, támogató program. Az első két tábori ciklusban a gyerekeknek és felnőtteknek szóló gyászfoglalkozásokat vezettem pszichológusként, gyászcsoportvezető kollégámmal. A gyermekcsoportokon sokféle módszer eszköztárát igyekeztünk alkalmazni, de leginkább a gyermekpszichodráma módszertanára építettünk. 

Papp-Huszár Anikó: 2009-ben következett be az a nagy változás az életemben, amikor a Bátor Tábor önkéntesévé váltam. Alapjaiban változtatta meg a felfogásomat arról, hogyan is lehet krónikusan beteg gyermekekkel és családjaikkal foglalkozni. A tábori közeg egy professzionális, empatikus, végletekig figyelmes közeg, ahol a pszichológiai támogatás minden irányba működik. A családok és gyermekek felé, de az önkéntesek felé is. Az évek során a gyerekek mellett az önkénteseket is segítettem, mint középvezető. Majd az idő előrehaladtával, mint pszichológus is bekapcsolódtam a Tábor életébe. A III. és az V. Lélekmadár ciklusban voltam gyászterapeuta, két társammal együtt. Elsősorban a gyermek gyászfoglalkozásokért feleltem, ahol a gyermekpszichodráma és Metamorphorses Meseterápia eszköztárával dolgoztam. Nagyon fontos volt számomra, hogy ez a két módszer minél aktívabban megjelenjen, mert hiszek benne, hogy a dráma, a mesék és a mondókák közel hozzák a gyermekeket egymáshoz, és saját belső öngyógyító képességükhöz. 

Kubovics-Juhász Csilla: Még 2007-ben csatlakoztam először önkéntesként a Bátor Tábor csapatához, krónikus beteg gyerekeket táboroztattunk. Az élményterápiás módszer, a játékos és felszabadító megközelítés, ami olyan sokat ad ezeknek a gyerekeknek nagyon megfogott így évekig önkénteskedtem, majd 2010-ben munkatársként csatlakoztam a csapathoz. Így a Lélekmadár Tábor kidolgozásában a kezdetektől részt vettem, együtt gondoltuk át, hogyan és milyen eszközökkel lehetne segíteni ezeknek a családoknak. Az első ilyen táborban önkéntesként jelen is voltam, majd 2018 óta pszichológusként már kimondottan a gyásszal kapcsolatos foglalkozásokat vettem át Anikótól két másik kollégával. 

Mit tapasztaltok ezeken a csoportokon? 

Meghatározó élményünk, amikor látjuk a résztvevő gyerekeken, hogy megtapasztalják, hogy nincsenek egyedül ezzel a traumatikus élménnyel. Hogy lehet játszani és nevetni is, azon túl, hogy szomorúak, hiszen elveszítették a testvérüket. A vidámságnak és a nevetésnek is ugyanúgy helye van a csoportokon. Sokan közülük nem is találkoztak még sorstárssal. A kamasz korosztály számára például egy ez óriási támasz tud lenni. Visszajelzésként kaptunk, hogy a táboron kívül is megtartották a kapcsolatot egymással, és hogy ha korábban próbáltak is egyéni terápiában dolgozni a gyászukkal, a csoportos forma és a kortárs/sorstársak jelenléte, sokat jelentett a számukra. 

Kifejezett gyászcsoportok esetében a halál, a halálhoz való viszony, nagyon sűrítetten tud megjelenni, több rétegnyi jelentéstartalommal. Hasonló tapasztalat még, hogy a gyerekek ilyen gyászcsoportokban nemcsak a halált jelenítik meg sokféleképpen, de a temetés is, mint szimbolikus búcsúzási forma is jóval gyakrabban jelenik meg. A mai Magyarországon gyakran előfordul, hogy a gyerekek nem vehetnek részt testvérük temetésén, vagy maga a temetés sem történt meg, hanem például a hamvakat otthon tárolják. Ilyen esetekben egy-egy temetés eljátszása, megrendezése segíthet a lezárásban, az érzések szimbolikus  átdolgozásában, így egyfajta konkrét reparatív élményt nyújthat. Tapasztalataink alapján, szinte minden csoportban volt olyan csoportag, aki a halál visszafordíthatóságát szerette volna eljátszani, a vágyott kapcsolat újbóli megélését megjeleníteni. 

Hogyan lehet szakemberként, illetve résztvevőként erőt meríteni egy ilyen helyzetben?

Gellért Fruzsina: Sok család azt jelezte vissza, hogy végre találtak egy olyan közeget, ahol megértik az ő fájdalmukat, akik előtt nem kell visszatartaniuk a hirtelen jövő könnyeiket, hiszen mind hasonló tragédián mentek keresztül. Sokan a táborokat követően is tartják a kapcsolatot egymással. Szakemberként bármennyire is voltak szívbemarkoló és nehéz pillanatai a Lélekmadár Táborokban való jelenlétnek, bizonyos távolságból mindig csak gazdagabbnak éreztem magam. Azt gondolom, hogy a halállal való foglalkozás nem a halálra, hanem az életre készít fel, minden mélységével és magasságával együtt.

Papp-Huszár Anikó: Szakemberként megerősített abban, hogy a gyermekek számára a szimbolikus nyelv teret biztosít arra, hogy ki tudják fejezni legbensőbb, legfájóbb érzéseiket, amelyeket talán addig sosem mertek vagy tudtak megfogalmazni. A krónikus betegség és egy testvér elvesztése olyan mély trauma egy családban, amely nagyon távol tudja sodorni a családtagokat egymástól. A Lélekmadár tábor egy lehetőséget ad arra, hogy ezek a kapcsolatok újra erőt adó és támogató kapcsolatokká váljanak. 

Mindig megtisztelő a gyerekek bizalma. A Lélekmadár Tábor különlegessége, hogy ez a bizalom nagyon hamar ki tud alakulni a tábori atmoszférának köszönhetően. Ez minden alkalommal egy különleges élmény volt. Itt értettem meg igazán mit jelent az a mondat: Az Élet megy tovább. 

Kubovics-Juhász Csilla: Talán még annyit tennék hozzá ezeken felül, hogy felemelő volt látni, ahogy egy év alatt háromszor találkozva a családokkal milyen sok változás tud megindulni. Családok ahol a gyerekek mondjuk jobban magukra vannak hagyva elkezdenek a következő turnusban együtt menni mindenhova, figyelni egymásra és a legutolsó turnusban együtt pingpongozni vagy csak táncolni, nevetni, mindezt nagyon felemelő volt látni. Ehhez természetesen kellettek a mélységek is, hogy érzéseket ki lehessen mondani, le lehessen kicsi időre rakni, és aztán más formában felvenni őket, máshogy megélni ezeket. Minden apró pillanatból, gesztusból lehet töltekezni, én legalábbis igyekeztem erre fókuszálni, ennek örülni.

 

Megosztás Facebookon:
fb-share-icon