Dr. Varga Melindával beszélgettünk többéves munkájáról és tapasztalatairól, melyben a gyermekpszichodráma módszerét a ruandai gyermekek megsegítésére használta. 

Hogyan jött a gondolat és a lehetőség, hogy Ruandába vidd a gyermekpszichodráma módszerét?

2010-ben Torinóból érkezett a megkeresés, hogy elmennék e Ruandába egy pedagógus csapattal, akik a Torinói Egyetem megbízásából vittek Kigaliba, a Szent Ignác Iskolába egy tanulási készségfejlesztő programot – a Fenix programot. Szükség volt egy gyerekpszichiáterre, aki a gyerekeket vizsgálja, segít a fejlesztő csoportok összeállításában és konzultál a szülőkkel. Ez egy 10 napos önkéntes munka volt, aztán ebből indult ki egy 10 éves program, kisebb-nagyobb megszakításokkal. 

Már a kezdet is a gyerekpszichodrámához kötődött, hiszen a Kende Hannával tartott drámavezetői képzés egyik résztvevője kért fel erre a munkára.

Miután 2011-ben visszamentem egyedül Ruandába, a kivizsgálások mellett pszichoterápiás program is indult, és gyorsan kiderült, hogy a gyerekeknek sok szempontból a csoportterápia fontos, így a pszichodráma adódott, mint eszköz. Kezdetben az iskolában a kreativitás fejlesztő program része volt, prevenciós céllal, aztán egy Utcagyerekközpontban, a Gyermekpszichiátriai osztályon, majd az SOS – Gyermekfaluban terápiás céllal szerveztünk gyermekpszichodráma csoportokat, melyeket közösen vezettünk helyi kollégáimmal. 

 

Egyedül mentél, vagy többen voltatok?

Az első út alkalmával négyen mentünk, majd én egyedül szerveztem tovább a munkát, és szélesítettem a munkaterületet, kerestem a szakmai kapcsolatokat. Így jutottam el a Gyerekpszichiátriai osztályra, majd egy anyuka megkeresésére, aki a Családügyi Minisztériumban dolgozott, egy Utcagyerekközpontba, majd egy ismerős apuka révén az SOS Gyerekfaluba. Ez hozzásegített, hogy többféle gyerek populációt ismertem meg. A legkülönbözőbb családi, szociális miliőből származó, nagyon eltérő tüneti képet mutató, problémájú gyerekkel találkoztam. A munka jellege, formája is más volt a különböző helyszíneken. A tapasztalt problémákhoz, felmerülő igényekhez alakítottuk a tevékenységet.

Egy alkalommal a Kreativitás fejlesztő szünidei programot, amit Janda Zsuzsával dolgoztunk ki, Hajdú Judittal, Sándor Évával csináltuk közösen. Megemlíteném Boer Zsuzsa nevét, aki a tanulási problémák vizsgálatában, azok értékelésében sokat segített a háttérből. 

Ruandai kollégáim segítségével, akik velem dolgoztak, fordítottak és képződtek közben, adaptáltunk diagnosztikus, terápiás eszközöket az afrikai környezetre (például farajzok másképp, vagy madárfészekrajz). 

Janda Zsuzsa pedig végig kísérte, segítette a teljes programot itthonról. Így végül is nem egyedül dolgoztam soha.

 

Mennyi időt voltál kint és mit csináltál pontosan? 

Minden időt összeadva összesen 5 évet voltam Afrikában, hét hónapot Burundiban, 2 hetet Djibutiban, a többi időt Ruandában töltöttem, és néhány hetet dolgoztam Haitin. Ebből az időszakból másfél év volt fizetett munka, a többi önkéntes, amiben sok támogatást kaptam Forrai Tamás jezsuita provinciális atyától.

Gyerekvizsgálatokkal, szülőkonzultációkkal kezdődött, aztán a vizsgálatok mellett, ami komplex gyerekpszichiátriai vizsgálatot jelent, megkezdtük az egyéni terápiákat a kórházban, iskolában, és drámacsoportokat indítottunk a kórházban, utcagyerekközpontban majd 2014-től az SOS Rwanda Gyerekfaluban is. Ezzel párhuzamosan felnőttképzést szerveztünk,  gyerekpszichodráma, gyerekkel való munka témában. 

A Janda Zsuzsával közösen kidolgozott Kreativitás fejlesztő program szünidei programból, rendszeres foglalkozássá vált több helyszínen, ennek is részét képezte a gyerekpszichodráma.

Egy kis statisztika: Összesen 1044 gyermek egyéni, komplex gyermekpszichiátriai vizsgálatát végeztem el (1 -2 alkalom), közülük 160 gyerek gyermekpszichodráma csoportba került, 110 gyerek egyéni terápiába, 825-en vettek részt a Kreativitás fejlesztő programunkban, 157- en az iskolai készségfejlesztő Fenix csoporton, 352 szülővel történt szülőkonzultáció, és 123 felnőtt vett részt a képzéseinken. 

 

Milyennek élted meg a ruandaiak helyzetét, miben tudott segíteni nekik segíteni a gyermekpszichodráma?

Számunkra elképzelhetetlen borzalmakon ment át a ruandai nép. A mostani gyerekgeneráció szülei gyerekként élték át a népírtást, tehát nagyon közeliek a megélt események. A transzgenerációs trauma hatásai mellett nagyon sok gyerek direkt traumát is átél, testi, lelki bántalmazás, elhanyagolás következtében. Terápiás segítség szinte nincs!

A többi országban másképp, de jelen van a gyerekek napi szenvedése: gyerekmunka, nyomor, szülők korai halála, kezeletlen betegsége – emiatt szülőktől való szeparáció. Nagyon érdekes volt számomra, hogy a gyerekek megannyi csalódás után milyen hamar bizalmat éreztek felénk a csoportban, megnyíltak a játékban.

A gyerekeknél a pszichodráma a problémáik megjelenítésében, meg nem fogalmazható, fájdalmas érzések, emlékek „elmesélésében” segített. Megélhették, hogy fontosak, figyelnek rájuk. Azt sikerült a csoportokban átélniük, hogy egyáltalán „léteznek”. Ilyen értelemben igazi traumaterápia a gyerekpszichodráma.

A felnőtteknek a személetváltásban, a gyerekről való gondolkodásban, problémáik átérzésében segített a módszer. De a saját gyermeki lényük újrafelfedezésében is fontos volt, ami sokszor felszabadító, üdítő, relaxáló játékosság volt. Előfordult azonban, kollégával is, hogy gyerekkori traumájuk került felszínre, és ez szorongó érzéseket váltott ki. Erre a képzés során nagyon kellett figyelni.

 

Milyen volt csoportot tartani, miben különbözött egy magyarországi csoporthoz képest? Te hogyan élted meg?

Meglepő és fantasztikus élmény volt, hogy minden kultúrában mennyire hatékony ez a módszer. A gyerekek hamar megérezték, hogy a gyerekpszichodráma lehetőséget teremt a problémáik kifejezésére, szimbolikus megjelenítésére és feldolgozására. A játék lett a közös nyelv. 

A kreatív képességek blokkoltsága miatt eleinte több megadott témára – Farm, Kedvenc állat, Madárfészek, Állatcsalád – volt szükség, aztán megindultak a saját, spontán mesék a rajzokról. Ehhez Ruandában több idő kellett.  Dolgoztunk kedvenc mesékkel is, egészben, vagy csonkameseként használva ezeket. Ez a technika nem mindig volt egyszerű, mert nagyon sok az emberi alak a mesékben, kevés az állatokról szóló történet, ami pedig a traumatizált, elhagyott, magányos gyerekekkel dolgozva sokkal jobb eszköz a trauma kijátszására, feldolgozására. Másrészt sok a tanítást célzó, erkölcsi tartalmat hordozó mese, ami a terápiás megközelítés szempontjából nem volt szerencsés. 

Az utcagyerekek csoportjában másképp alakítottuk a kereteket, az óra menetét. Szükségük volt sok mozgásra az elején mire egymásra hangolódtak, figyelni tudtak. Így velük tánccal kezdtük a drámacsoportot. A végén rajzzal zártuk a foglalkozást beszélgetés helyett. A gyerekek elvonultak a terem egy-egy sarkába, és így dolgozták fel a történteket, lerajzolva, ami a legjobban tetszett számukra.

 

Van-e olyan történet, ami nagyon emlékezetes?

Két történet jut eszembe.

Az egyik Djiboutiban történt, amikor egy szinte teljesen gyerekcsoporttal játszottunk, afarul. Mindjárt az első alkalommal hihetetlen mennyi információ derült ki a gyerekekről, a gyerekeket ismerő két kollégám elmeséléséből tudom, ennyi ismeretet nem tudtak szerezni a gyerekek működéséről egy év alatt. Egyik fontos tapasztalat az, hogy közös beszélt nyelv nélkül is lett közös nyelvünk, másik pedig, hogy szinte diagnosztikus eszköz is a dráma.

A másik történet Ruandához kötődik, amikor egy eredettörténet nélküli kisfiú, a Madárfészek meséjének lejátszása során átélte megszületését. A játék utáni beszélgetésben, a kinek mi tetszett kérdésre felelve ő azt mondta: „Megszülettem”.

 

Úgy tudom, hogy képeztél is ruandai segítőket, hogy a későbbiekben ők tarthassanak gyermekpszichodrámát. Milyen volt velük dolgozni? 

Igen, 16 szakembert képeztünk Stefania Giampaoli, torinói pszichológus kolléganőmmel Kigaliban. A szakmai anyag kidolgozásában, összeállításában, aztán a folyamat során mindvégig Janda Zsuzsa nagyon sokat segített nekünk. 

150 órás dramatista képzést szerveztünk, kicsit másképp mint, ahogy itthon zajlanak a képzések, a távolság miatt. Egy alkalommal 2×5 nap, majd fél év múlva 5 nap volt a keret, a két időpont között csoportot szerveztek a tagok, így készültek a szupervíziós hétre. A csoporttagok közül 12 kolléga már játszott velem együtt a gyerek csoportokon, és részt vett korábban egy – egy pár napos képzésen, így számukra nem volt ismeretlen a módszer. A többiek igyekeztek már drámát játszó kollégákkal közösen vezetni csoportokat.

Az online szupervízió, vagy rendszeres szakmai kapcsolat fenntartása nem volt megoldható. Mindig felmerült az igény, aztán senki nem élt vele. Ennek több oka lehet, az egyik biztosan az internet elérhetőségének nehézsége, mert ha van is net, az gyenge. 

 

Összességében miként tekintesz erre az időre, amíg kint voltál, mire vagy büszke, mit érzel eredménynek?

Nagyon szerettem Afrikában dolgozni! Végtelenül motivált gyerekkel találkoztam, akik változtatni szerettek volna, küzdeni akartak, és tudtak is, nehézségeikkel. Jöttek az órákra, volt, hogy korábban, mint a megbeszélt idő, nem hiányoztak a foglalkozásokról. Más ott a gyerekvilág, másról szólnak gyakran a tünetek, valahogy nekem könnyű volt a tünetek mögötti tartalmak megértése, és a megoldás megtalálása, pedig sokszor anamnézis nem állt rendelkezésre, vagy nem lehetett a szülőkkel, környezettel együtt dolgozni. Persze ez mindig fontos lenne, és igyekeztünk is, amikor csak lehetett bevonni a felnőtteket, érzékenyíteni őket a gyerekek problémáira, azok megértésére.

A felnőttek szemléletformálása nem bizonyult könnyű feladatnak. Arra gyorsan rájöttünk, hogy bármilyen képzést sokkal hatékonyabbá tesz a személyes átélés, ebben a gyerekpszichodráma módszere fantasztikus eszköz volt. Rajzokon, saját történeken, játékon keresztül megtapasztalni egy problémát vagy egy módszert jobban változtat a látásmódon, mint arról olvasni, hallani egy előadásban.

A sok terápiás eredmény, amit együtt helyi kollégáimmal elértünk, az boldoggá tesz. Sokat tanultunk egymástól, amikor csak mód adódott megbeszéltük, amit láttunk, tapasztaltunk a foglalkozásokon.

 

Jelen van-e most Ruandában a gyermekpszichodráma, mint módszer? 

Ruandában két helyen működik jelenleg gyerekdráma csoport, a Gyerekpszichiátriai osztályon és egy utcagyerekközpontban. Burundiban az SOS Gyerekfaluban, Bujumburában viszik tovább a módszert az általunk képzett dramatista kollégák.

Elefántcsontparton, a 2019-ben megkezdett szakember képzés során is elkezdtem a módszer bevezetését, érzékenyítését a felnőtteknek, amit nagyon nagy örömmel fogadtak. 

 

Tervezel-e még menni, kapcsolatban vagy-e ott bárkivel, vagy ez már egy teljesen lezárt folyamat? 

Szeretnék visszamenni, mindig keresem a lehetőséget erre, ami nem egyszerű, anyagi forráshiány miatt. Kapcsolatok maradtak, időnként kapok fotókat, híreket a csoportokról. A torinói pszichológusokkal dolgozunk közös cikkeken, nagyon sok tapasztalat, szakmai anyag jött össze, aminek a feldolgozása fontos lenne.

Elefántcsontparton folytatódik jelenleg a munka, további felnőttképzés formájában, ahol a pszichodráma csak részben a téma. Nagyon szeretnénk, ha sikerülne egy gyerekdramatista képzést összehozni ott is, mint Ruandában.

 

Megosztás Facebookon: