Szentes Annamária és Erős Nikolett gyermekdramatisták 2007 óta dolgoznak együtt. A gyermekpszichodráma módszerét először onkológiai beteg gyerekeknél kezdték használni. A kórházban fekvő betegek számára szerveztek nyitott terápiás csoportokat a kórházon belüli rehabilitáció részeként.
Hogyan jött az ötlet, hogy a krónikus beteg gyermekek számára nyitott gyermekdráma csoportot szervezettek?
A gyermekpszichodráma módszerét a SE AOK II. sz. Gyermekgyógyászati Klinikai onkológiai osztályain kezdtük el használni 2009-ben. Mindketten osztályos pszichológusként dolgoztunk és a kórházon belüli rehabilitáció részeként, különböző módszerű csoportterápiákat szerveztünk: zeneterápiát, képzőművészet terápiát és gyermekdrámát. Az ötlet onnan jött, hogy kórházi pszichológusként azt láttuk, hogy a hosszan tartó kórházi kezelések és a kortársaktól való izoláció elllensúlyozására, az egyéni foglalkozások mellett szükség lenne csoportfoglalkozásokra is. Az orvosok és a nővérek is támogatták a heti rendszerességű nyitott terápiás csoportokat. A gyermekdráma foglalkozásokat Soós Dóra és Tölg-Molnár Zsófia gyermekpszichodramatistákkal vezettük.
Kik jelentkezhettek ebbe a csoportba?
A Gyermekklinikán a daganatellenes kezelésben részesülő gyerekek közül a kezelőorvosukkal egyeztetve választottuk ki a résztvevőket. Az aktív kezelés alatt álló gyerekek hosszabb ideig akár több hónapig is a kórházban tartózkodtak, de az aktuális állapotuktól függően változott, hogy ki vehetett részt a csoportban. A csoportokat ezért nyitott csoportként kezeltük: változó életkorú gyerekek vettek részt és változó létszámmal. Az alkalmak segítették elszigeteltségérzésük, szorongásuk csökkentését.
Hogyan zajlott egy foglalkozás?
A foglalkozások hossza 60 perc volt (de az is előfordul, hogy hamarabb be kellett fejeznünk egy orvosi vizsgálat miatt) és heti gyakorisággal szerveztük őket.
Az alkalmakon hétről hétre más-más gyerekek vettek részt, ezért a foglalkozásokat mindig egy beszélgetéssel kezdtük. Az oldódást segítette a mesefonal, melyet mindig körbe adtunk és mindenki elmondhatta, hogy hívják. Fontosnak tartottuk, hogy ezek a kezdő beszélgetések ne az aktuális fizikai állapotukról, betegségükről szóljanak, hanem arról, amit ők szeretnének megosztani magukról. A kisebb gyerekek sokszor az átmeneti tárgyukat (pl: plüss állat) is elhozták a foglalkozásra, mely segítette a leválást a szülőről és fokozta a biztonságérzetüket. Ilyenkor neki is dobtuk a fonalat, kiemelve a fontosságát.
So
kszor általa, szólalt meg a gyermek, így indult el a kapcsolódás. A mesefonal kesze-kusza hálóját fantáziabeindító képként használtuk, ki mit lát a hálóban (pl: pók, autópálya, csillag). A gyerekek sokszor infúziós állvánnyal, gyenge fizikai állapotban érkeztek így mozgásos elemeket nem használtunk a foglalkozások során.
A gyermekdráma foglalkozásokat kétféle módon vezettük. Egyik esetben fókuszmesét hoztunk számukra, melyet közösen fejeztünk be és választhattak szerepeket, majd eljátszottuk azt, végül rajzoltunk a történetből egy-egy kedvenc részt. A másik esetben a rajzzal kezdtünk pl: lerajzoltak egy szereplőt, akivé szívesen változnának és ebből szőttünk közösen mesét. Végül elköszöntünk egymástól.
A jelmezeknek nagy jelentősége volt ezekben csoportokban. Hosszasan válogatták őket, örömmel próbálgatták a különböző színű kendőket, parókákat, kalapokat elfedve a beteg gyermek külső jegyeit és belebújva erre a rövid időre egy elképzelt szereplő bőrébe. Különösen figyeltünk a szerepből való be- és kijelentkezésre, a jelmezek levételére és mindig megtapsoltuk egymást a végén. A gyermekdráma során nem alkalmaztuk az egy alkalom egy mesélő módszerét, a gyerekek jelenlétének bizonytalansága miatt. Az „itt és most” helyzetet kellett teljes mélységében kiaknázni.
Miben volt más egy kórházi nyitott csoport, mint más „klasszikus” gyermekdráma foglalkozás?
A krónikus beteg gyerekek jelenléte a csoportfolyamatokban mindig bizonytalan. A gyermekek gyenge fizikai állapota miatt minden alkalommal bizonytalan volt, hogy kik vesznek részt a foglalkozáson. Előfordult, hogy a csoport előtt pár perccel változtak meg a résztvevők. A gyerekek életkora is változatos volt, melyet szintén rugalmasan kellett kezelnünk. Előfordult, hogy egy kamasz jött el a csoportra egy 5 éves korú gyermekkel. Ugyanakkor a sorstársközösség miatt ez nem okozott gondot és mindig jól együtt tudtak működni a gyermekdráma világában a különböző életkorú gyerekek. A monodráma is gyakori volt, amikor utolsó pillanatban derült ki, hogy csak egy gyermek tud részt venni. Ilyenkor ugyanúgy kezeltük a foglalkozást és hárman vettünk részt a gyermekkel együtt, alámerülve a fantáziavilágába és segítve feszültségének oldását.
Az orvosi vizsgálatok és a gyermek daganatellenes kezelése mindig elsőbbséget élveztek, így szintén rugalmasságot igényelt a csoportvezetőktől ezekhez való alkalmazkodás. A gyermekek ízérzete megváltozik a kezelések során, valamint a gyakori hányinger miatt keveset tudnak enni. A csoport érdekessége, hogy a gyermekdráma játékok során gyakran megjelent az étel.
Az Aichinger-féle külső ellenség is többször szerepelt a játék alatt. Előfordul, hogy külön kérték a gyerekek, hogy az egyik terapeuta jelenítsen meg egy természeti képet, mely rombol vagy egy rablót, aki ellen közösen tudtak harcolni.
Összességében mennyire érzitek hatékonynak a nyitott terápiás módszert kórházi körülmények között ennél a betegségcsoportnál?
A csoportfoglalkozások során a gyerekek kiszakadtak a kórházi közegből és egy elképzelt világba repülhettek a fantáziájuk segítségével. A gyerekek feszültsége, szorongása csökkent a gyermekdráma játékok során. Miután a csoport után visszatértek az osztályra, gyakran könnyebbé vált a kommunikáció velük, nyitottabbá váltak. A nap mint nap átélt nehézségek, a küzdelmek, a gyógyulás folyamata a gyermekjátékdráma során szimbólikusan jelentek meg és minden résztvevő a saját maga módján és gyorsasággal tudott dolgozni velük. A foglalkozások segítették az megfelelő megküzdési mechanizmusok kidolgozását és a pozitív jövő kép kialakítását.
