Honnan indult a gyermekpszichodráma módszere?

Én Franciaország egy olyan igazságügyi részlegén dolgoztam, ahol veszélyeztetett gyerekekkel és fiatalkorú bűnözőkkel foglalkoztunk, hogy megakadályozzuk, hogy felnőve bűnözőkké váljanak. Ott kísérleteztem, gondoltam végig, hogyan lehet őket terápiába vinni, mi az, ami hatásos. Kiderült, hogy a módszer, ami leginkább vonzza őket és amin keresztül meg tudnak nyilvánulni, az egy dinamikus módszer és nem egy egyéni, hanem csoportterápia. Erre ők maguk vezettek rá, mivel ezek a gyerekek általában nehéz családi környezetből jöttek, féltek a felnőttektől, tehát egy magán beszélgetésben nem voltak hozzáférhetők rossz tapasztalatok miatt. Kellett tehát egy olyan közeget alakítani, amelyen belül gyermektársaik és elfogadó felnőttek társaságában otthon érezték magukat, meg tudtak nyílni és alkotóképessé váltak. Így alakult ki a SFPA a Société Francaise de Psychologie Adlérienne égisze alatt az individuálpszichológia  gyermekpszichodráma módszere.

Ez úgy nézett ki, hogy heti egy napon a gyerekeknek szünet volt az iskolában és mi foglalkoztunk velük. Egész délelőtt együtt voltunk, komplex módszerek alkalmazásával próbáltunk nekik segíteni, festettek, rajzoltak, volt olyan kolléga, aki mozgásterápiát hozott be. Minden találkozás végén közösen ebédeltünk. A közös étkezés nemcsak a szimbolikus összetartozás miatt volt fontos, hanem a valóságban arra isszolgált, hogy a gyerekek egyszer egy héten jóllakjanak; többen állandóan éhesek voltak.

Végül a legizgalmasabb és számomra legjobban működő módszer, mely lehetővé tette, hogy ezek a gyerekek egy új világot teremtsenek, egészen máshogy nyilvánuljanak meg, a közös dráma lett. A gyerekek maguk találták ki történetüket, olyan történeteket, melyek az ő életüket szimbolikusan megjelenítették. Ez pedig egyszere megszabadította őket traumatizáló élményeiktől, kijátszották a problémájukat, viszont közben alkotókká is tette őket. Akikre eddig otthon vagy az iskolában úgy tekintettek, mint rosszcsont, problémás gyerekek, kiderült, hogy milyen gazdag és színes fantáziájuk van és milyen különleges és komplex történeteket tudnak kitalálni.  Átlagban két évig dolgoztunk egy csoporttal, és a végén a gyerekek többsége, hogy úgy mondjam győztesen került ki, az önbizalmuk megnőtt, rájöttek, hogy hiába tekintik őket annak, ők nem rossz gyerekek, sőt tehetségesek! Ez volt tehát a kiindulás, 1965-től dolgoztunk így, egészen a nyugdíjba vonulásomig.

Hogyan alakult ki a magyar képzés, a gyermekpszichodráma módszere? 

Amikor nyugdíjba mentem, akkor jöttem haza Magyarországra és próbáltam kialakítani ilyen fajta csoportokat itthon is, nem védelembe vett gyerekekkel, hanem elsődlegesen nevelési tanácsadókhoz fordulókkal, tehát más típusú helyzetekre. Úgy jöttem Magyarországra, mint a Francia Individuálpszichológiai Egyesület által megbízott terapeuta, hogy az IP gyerekterápiás módszert kifejlesszem. Itt a Magyar Individuálpszichológia Egyesület keretében hirdettük meg a képzéseket. Egyéni bábterápiás képzésekkel kezdtem, majd csoportos gyermekpszichodráma képzéssel is, végül az utóbbi hódítot leginkább tért itthon. Mindez úgy 30 évvel ezelőtt kezdődött, azóta nagyon sok kolléga megtapasztalta, milyen fontos a gyerekek önbecsülésük helyreállítása, kreativitásuk kiteljesítése, milyen nagy segítség ez az individuálpszichológia elvei szerint kialakított módszer és megközelítés legkülönbözőbb problémával küzdő gyerek számára. 

Később a gyermekpszichodramatista képzésünket beiktatta képzésrendjébe a Magyar Pszichodráma Egyesület is, így most a MIPE (Magyar Individuálpszichológiai Egyesület) módszerspecifikus képzézésén kívül ezen az úton is elnyerhető a gyermekpszichodramatista  diploma.

Később aztán a kiképzett szakemberek elkezdték a módszert alkalmazni gyermekkórházakban, gyermek pszichiátrián, különböző intézményekben, nevelési tanácsadókban. Végül pedig megjelent a lehetőség a magánpraxisban is, egyre többféle gyerekkel dolgoztak a gyermekdramatisták, egyre több helyzetben segített jóvá-tenni a gyerekeket a gyermekdráma módszere. 

Ha visszagondolsz, mi érzel a legnagyobb sikerednek, mire vagy a legbüszkébb?

Nem tudom különleges sikernek lehet-e elkönyvelni, de azt gondolom, hogy olyan iskola alakult, olyan módszer vált elfogadottá pszichológus körökben, amely a gyerekek fejlődésében kialakult holtpontokat elmozdítja, a gyerekeket olyan életpályához segíti, amelyekről nem is álmodhattak volna azelőtt. A másságuk miatt kirekesztett gyerekeknek, akik még jól kifejezni sem tudták magukat, életérzésük megváltozik, jobban érzik maguka és a környezet is jobban befogadja őket. 

Örülök, hogy Kollegáim, Játszótársaim segítségével a gyerekek szóhoz jutásához, jóvá-tételéhez hozzájárulhattam.

Ebben uralkodó elv, amit Adler úgy mond, hogy a folyamat az, hogy a páciens önmagát meggyógyítja. Tehát olyan eszközöket adunk, ami révén a gyerek megvalósítja és meggyógyítja önmagát.  Nem egyszerűen a tünetek megszüntetéséről van szó, hogy például egy gyerek sokat verekszik és ezt meg kell szüntetni, hanem egy rossz lelki egyensúlyban lévő gyerek kiegyensúlyozásáról, arról, hogy megtalálja a saját nyelvét, saját gazdag alkotó erejét.

Van-e olyan szerep, amit eljátszottál és nagyon különleges számodra?

Ha találkozom valakivel, előbb a története jut eszembe és azután a neve. Nagyon sok szép történetre emlékszem.  

Azt gondolom, hogy a gyermekdramatistának minden szerepet el kell tudni játszani. Ha egy gyerek egy vad cseresznye fa gyümölcsének jelöl, vagy óriásnak, szörnyetegnek, vagy azt mondja, hogy te vagy a boszorkány és le akarunk győzni, mert olyan gonosz vagy, ezeket mind el kell tudni játszani.

Nem tudom őszintén hányféle szerepet játszottam az elmúlt ötven évben, voltam persze sokszor, tündér, vagy királynő, de a negatív szerepeket is sokszor el kell játszani. A cél a gyerekek jó tulajdonságait felfedezni és azokat akcióba léptetni, cselekvésbe fordítani. 

A gyermekdramatista alap hozzáállása, hogy felfedezze a gyermeket, szeresse és támogassa, amire rásegít a csoportélmény, hogy a többiek is támogatják és elfogadják.  Van olyan is, hogy mindenféle abszurd és furcsának tűnő történetet kitaláló gyereket is, a gyermekdramatista hozzáállásának segítségével a csoport befogad. Eszembe jut egy budapesti kolléga által mesélt történet egy gyerekről, aki egy tányérról mesélt, akinek túl hosszú haja volt. Nem egészen szokványos képalkotás ez, ő egy autisztikus gyerek volt egyébként. A történet lényege, hogy a többi tányérnak rövid haja volt, de az egyiknek túl hosszú és le kellett vágni a haját ahhoz, hogy olyan legyen, mint a többi. Kifejezni az igényt arra, hogy olyan legyek, mint a többi és tudjak kapcsolódni, ez fontos és megható. 

Ha egy szóval kéne leírnod a gyermekpszichodrámát, mi lenne az az egy szó?

Az elég nehéz. Azt hiszem önkifejezés.

A másik pedig a jóvátétel. A gyerekek „jóvá tétele”, mint szempont a foglalkozás tartalmára nagyon megvilágító. Magukat rossznak képzelt, vagy el nem fogadott gyerekek rájönnek, hogy mennyi mindenre képesek, hogy választhatnak más utat is, jók lehetnek. Illetve a dráma sokszor képes a jóvátételre is, a hiányt megélt, „rosszul szeretett” gyerekeknek ad valamit, bepótol.

A mostani helyzetről és gyermekpszichodramatisták szerepéről mit gondolsz? Mi most a legfontosabb?

A korábbi karantén helyzetben, elszigetelődésben sokan a kollégák közül azt mondták, hogy nem lehet magukra hagyni a gyerekeket. A kutatások szerint a társadalom olyan 28% százaléka megszenvedte ezt a lezárást, a depresszió mértéke növekedett. A gyerekek esetében ez olyan 30-40%, nyugtalanok, nehezebben találják a helyüket ebben a világban, ahol nincs mozgáslehetőségük, szabadságuk, az idejük nincs beosztva, nincs fogódzó az életritmusukban. A kollégák pedig ebben a helyzetben azt mondták, hogy a „mi gyerekeink” törékenyebbek időnként, ezáltal jobban szükségük van a támogatásra. Ezzel pedig azt a paradoxont valósították meg, hogy csoportot alakítottak a sok egyénileg, saját szobájában lévő gyerekekből. A kisóvodásoknak még nyilván nehezebb volt a helyzet, de a nagycsoportos óvodásoktól felfelé már tudtak kapcsolódni az online térben. Azt gondolom, a gyerekdráma gyakorlás a dramatisták számára valóságos művészi tevékenység, minden egyes helyzethez alkalmazkodniuk kell, egyik csoport sem olyan, mint az előző, meg kell találni azokat az eszközöket és módszereket, amik az itt és mostban megfelelő hatást tudnak kiváltani. Tehát mindig alkalmazkodnak a változó helyzetekhez és változó gyerekekhez. A COVID pedig egy nagyon nagy kihívás volt. A gyermekpszichodráma módszerében (az indiviudálpszichológia nézőpontjaként) az együttlét, a közösség ereje nagyon fontos. Ezt (is) figyelembe véve számos kolléga volt, aki képes volt megteremteni egy boldog órát a „nagy semmiben”, egy fix és kiszámítható alkalmat, ahol a gyerekek egymásnak is örültek. Igaz ebben a helyzetben a mozgásszükséglet kielégítéséhez a dramatisták nagy fantáziáról tettek tanúbizonyságot. A kérdés kicsit az volt, hogy lehet közösen labdázni amikor vagy mindenkinél ott egy külön labda, vagy senkinél sincs labda, hogy tudunk úgy tenni mintha. Ez egy különös világ, ahol minden egy „úgy teszünk mintha” tér volt, ahol úgy csinálok, mintha nyújtanék neked egy virágot, te pedig úgy csinálsz mintha elfogadnád. De ennek a különleges világnak nagy előnye, hogy segít elvonatkoztatni a mindennapok valóságától, a szürkeségtől, bezártságtól, vagy attól az érzéstől, hogy el vannak szigetelve. Másfelől pedig behozza a gyerekek saját világát, a saját közegükben hoztak be a játékba tárgyakat, játékokat, időnként háziállatokat is. És amikor feloldódott a bezártság, nagyon jó érzés volt mindenkinek egy búcsú alkalomra találkozni. 

Az aktuális helyzet is hasonló kreatív megoldásokat szül, átállni akár félig az online térbe, próbálkozni a kapcsolódásra, ezek nem könnyű feladatok.

Neked volt ilyen élményed máskor, hogy az aktuális helyzet, mint mostani járvány, beszűrődik a csoportokba? Olyan helyzetek, ahol ki kellett tágítani a határokat és sajátos megközelítéseket alkalmazni?

Párizsban volt olyan csoport, ahol a nevelők hozták be autóval a gyerekeket, hogy egyáltalán tudjunk velük foglalkozni.  Voltak olyan szülők, akik nem jöttek el, nem lehetett hozzájuk férni. Ilyenkor előfordult, hogy elmentem hozzájuk, sőt olyan is volt, hogy kvázi megleptük őket, mert volt olyan bántalmazó szülő, aki ha tudta, hogy megyünk, valahogy sosem volt otthon. Így pedig elértük őket és többekkel valóban lehetett dolgozni, beszélni, változtatni. 

Magyarországon és Franciaországon kívül, hol dolgoznak még ezzel a módszerrel?

Erdélyben, Horvátországban, Szerbiában és Olaszországban is évek óta indulnak képzések, egyre többen használják ezt a módszert. Franciaországban is vannak helyek, ahol gyermekpszichodrámáznak, de nem intézményesedett, nem terjedt el annyira. Varga Melinda kollégánk pedig Afrikában a ruandai gyerekekkel drámázott évekig és képzett ott is segítőket, hogy a korábbi rettenetes népirtások nyomait, ami még most is jelen van a lelkekben, és a következő generációk is közvetve átélték kicsit enyhítse. 

Magyarországon jelenleg olyan 200 csoport működik, a többi országban még kevesebb, de ott is egyre többen ismerik meg ezt a módszert.

Jövőre nézve milyen terveid vannak?

Most Törökországban fordítják a könyvemet és megkerestek azzal kapcsolatban hogyan lehetne ott is képzéseket elindítani. Úgy gondolom, ott is nagy szüksége lenne ilyen módszerre, ami a szabadságon, az önkifejezésen, a szereteten, elfogadáson alapul. 

Megosztás Facebookon: